Gondolkodó: Miért vagyok RetroSpider?

Látván, hogy szépen lassan "virágzik" a Cross X World, örömmel jelenthetem, hogy büszke vagyok az eddigi teljesítményeire. Egy duóból lett trió, kvartett, majd hatosfogat, aminek nagyon örülök, főleg hogy régi ismerősök és barátok köszöntek vissza. :) Nem szívesen élek azzal a kifejezéssel, hogy én vagyok a "csapat főnöke", igazából csak a dolgokat igyekszem rendszerezni csapatügyileg és oldalügyileg - az utóbbit Kraz-zel közösen.

Igazából ez a bejegyzés egy magamban gondolkodós. Szeretném és próbálom kifejezni azt, hogy miért vagyok RetroSpider igazából. Vágjunk is bele... hátha sikerül megérteni veled, Kedves Olvasó.

Bizonyára látod a nevemen is, milyen vagyok a csapaton belül. Egy olyan nerd (=kocka), aki nem feltétlenül halad a korral. Aki bennragadt a 80s - 90s és 00s évek elején és ott pang valahol. Így igaz. Eme három korszakból csupán kettő az, ami igazán meghatározó volt az életemben, a legelsőt hozzácsaptam, mert főleg a 80s évek trendje tetszik a 90s-ek mellett -játékilag is egyaránt. Azok a játékok, amik eme három korszak alatt jöttek (Atari-NES-Genesis-SNES-N64-PSX és társaik + árkádok...), nem a mai csillogó grafikáról voltak híresek, hanem a játékélmény miatt, ami manapság hiányzik. Persze, volt az a technológia már akkor is, amikor a játékok csodás grafikáról tanúskodtak, de egy most érkező generáció -és később az újak- tartok tőle, hogy lenézik. Kihívást, élményt adtak a régi játékok -ahogy igyekeznek a maiak is. Jogosan merülhet fel benned a kérdés: mitől volt kihívással, élménnyel teli annak a korszaknak a játékai?
Emlékeimet felhozva ezek derengenek: a kódokat és a megoldást vagy mástól, barátoktól tudtad meg, vagy magazinban (Club Nintendo, 576Kbyte, PCGuru, GameStar), vagy magadnak kellett rájönnöd. Tetszik, ha egy játék arra késztet, hogy gondolkozz az általa feladott kihíváson. Mi több, a multiplayer fogalma ott nem online volt, hanem local. Melletted, a közeledben volt az, akivel vagy akikkel játszottál, hisz nem volt az Internet akkoriban erős. A cheat-eket is egyedül magazinokból vagy másoktól tudhattuk meg, így füzetben gyűjtve őket -akárcsak a Mortal Kombat kivégzéseket vagy Street Fighter kombókat. Egy egyszerűbb korszakot éltünk, ahol a kockulás nem feltétlenül járt akkora erejű antiszoc-reakcióval, mint ma. Úgy értem, hogy azt látom, online manapság az emberek jobban szeretnek játszani, mint helyben. Véleményem szerint a lokál mindig jobb az online-nál, hiszen ha elver téged az ellenfél -és mellesleg barátod is-, egy jelképes tockost vagy beszólást elereszthetsz bátran, ami nevetéssel zárul, s szebb, tartósabb emlékként marad meg benned, mint az online-történések. Jó az online-multiplayer is, persze, de valahogy személytelenebbnek érzem.

Nincs attól bosszantóbb számomra, mint amikor egy ember ki meri jelenteni, hogy a régi konzolok rosszak. Valamelyik nap láttam a Kids React To Game Boy videót, felfigyeltem rá, és bánom, hogy megnéztem. A kis kölykök Iphone-toknak nézték a kézi gépet, mi több, a "Hol lehet az appokat letölteni?" kérdésnél már a falra másztam egyenesen. Persze, ez egy új generáció, a mi gyerekkori technológiánkat nem ismerik, de minimum elvárom, hogy elismerjék: ha nem lenne, most a mai technológia se tartana ott, ahol - pl. 3DS, PSP, PS Vita stb. Volt a kezemben Game Boy, én szerettem vele játszani, bár lehet ma már én is leraknám egy-egy játék után, de elismerem, hogyha nem lenne, nem lenne most a legújabb kézikonzol se, amire vágynak manapság a kockák.

Mostanság látván, hogy jön még egy új generáció a konzolok világában, elgondolkoztam... Mi lesz a PS3-Wii-Xbox360 generációval? Most már az is "retronak" fog számítani? Hiszen nemrégiben ők tartották a frontot, eme típusok gyártását már vagy rég leállították, tehát beállnak a sorba ugyanúgy, mint a többiek.
Mindig jöttek és lesznek újak, ez természetes és ezt valamennyire láttam az eddigi életem során - kiscsibekori emlékeimre hagyatkozom itt, aki még kiskocka volt, nem nagy, mint amilyen ma vagyok. Szomorú látni, hogy az emberek egyre inkább megválnak egy olyan géptől, ami valószínűleg tartósabb, mint a mai generáció. Számomra például meghökkentő volt, hogy valaki eladta az egész gyűjteményét, gondolok itt arra a világrekorderre, aki eladta a világ legnagyobb videójáték-tárát. Természetesen az ára jótékony célra ment -ha jól emlékszem-, ami nemes dolog. De akik csakúgy, kidobják a szemétbe, ahelyett, hogy meghirdetnék, rossz. Nem egy olyan gyűjtő vagy retro-szellemű van, mint én, ebben biztos vagyok, de inkább kerüljön jó kezekbe, új tulajhoz a gép, semmint a szemétbe. Ezek ma már ritka kincsek, amik korszakalkotók voltak valaha, és sokan lebecsülik azt az értékét, amit nyújtottak a jövő számára.

Szerencsére a PC egyedül az, ami csak alkatrészcserével jár és nagy ritkán teljes gépcserével -bár régebben elég volt kb. 8 évente, manapság ugyanazt a szavatosságot kapják, mint egy laptop: 1-2 év és vége (yayy for fogyasztói társadalom). De ahogy haladunk előre, úgy egyre lehetetlenebb lesz a régi PC játékokkal is játszani, és itt nem a DOS-os korszakra gondolok, hiszen azt szerencsére egy emulátorral megoldották. Én még azt a kort képviselem, amikor láttam Point-and-Click-eket, amikor az adatokat nem feltétlenül DVD-n vagy adathordozón vagy SD kártyákon, hanem floppy-n, CD-n mentettük le, amik már "eltűntek" a mai korban, hiszen floppy-olvasók már nincsenek a gépekben, a CD-k meg már ritkaszámban fordulnak meg, de nem csoda, kevesen használják. Hála a tengernyi információnak, egy CD vagy floppy ma már kevés a boldogsághoz, annyi adatot rögzítünk, mentünk. S hinnéd, hogy kb. 30 évvel ezelőtt egy játéknak elég volt egy floppy lemez?


Összefoglalva: A régi korszakot azért képviselem, mert volt abban valami, amit ma hiányolok. Nem zárkózom el a mai technológiától sem, de a mai nem lenne meg, ha a múltbéli nagyágyúk nem lettek volna. S szeretném, ha ezt mindenki tudná úgy, hogy az akkori korok sikeres címeit megismertetem a Cross X World-ön.

RetroSpider vagyok... egy kocka, aki a játékok "legendás" múltját képviseli egy olyan korban, ahol a legtöbben lenézik vagy lebecsülik azt... 

Rant Time!- Otakuk/Weeboo-k VS Nerd-ök/Geek-ek

Üdv Mindenkinek.


Azt hiszem most jött el az ideje, hogy boncolgassak és ezáltal lehet bizonyos rétegek meg fognak ölni, de tudjátok mit? NEM ÉRDEKEL! :D Kérem szépen, gondolkodtam két bizonyos rétegen, akik szerintem legszívesebben valahol egymás torkának tudnának esni. És ők nem mások, mint az Otakuk/Weeboo-k és a Nerd-ök/Geek-ek. Csapjunk is bele!


Magam is voltam otaku, és lassan-lassan már majdnem Weeboo. Animékért és mangákért rajongtam nagyon egy időben, és nagyon szerettem őket -szinte már a csapból az folyt. A barátaim körében is felkapott volt, szóval szép és jó volt. Elkezdtem japán nyelvet tanulni, Mondo magazint kértem kölcsön vagy vettem, mangákra szórtam a pénzt, szóval kész, japanofil voltam. DE! Egy idő után kezdett valami megváltozni... és ez a valami tett engem később azzá, ami most vagyok: kockává, vagy angolul ismertebben: nerd/geek. De ennyire ne szaladjunk előre, nézzük meg az egyik oldalt: Otakuk és Weeboo-k.

Az otakuk szerintem valahol egy időben még jó és érdekes réteget képviseltek. Animék, mangák, Japán minden mennyiségben, és ez egy kisebb társaságot össze is kötött, aminek egy időben én is része voltam. Külön szókincs ott is megvolt, ruházati megjelenés, mint a többi ilyen "rétegnek" napjainkban (gondolok itt a pár évvel ezelőtti emósokra, máig is jelen levő goth-osokra, és a mostani hipster jelenségre). Jó volt látni, hogy a kult-animéket tisztelték, az újak között is voltak szép felhozatalok akkoriban, s hogy vevők voltak Japán kultúrájára: gasztronómia, zene, divat, ami csak belefért és kivitelezhető volt kishazánkban. Rájuk is jellemző ugyanaz, mint a Nerd/Geek osztagra: gyűjtögetés mindenféle relikviáért, de itt a dolog azzal bezárul, hogy csupán Japánra fókuszálnak az esetek 90%-ában észrevételem szerint.

Cosplay-ezni jó, vagyis beöltözni valakinek, de ma már ez is le van bundázva, úgy vettem észre. Másik: boobies-ra megy főleg a többség, de ami igazán szemet szúr az az, ha valaki nem megfelelően öltözik be. Nincs semmi gondom azokkal, akik kicsit teltebbek, de akkor tudják a saját korlátjaikat felismerni és nem odáig vinni, hogy mondjuk egy nagyon kirívó külsejű karakter bőrébe bújnak alkatuk ellenére.

De egyszer csak fejét ütötte egy új műfaj az otakuk körében, ami őket ketté osztotta. Már régebben is jelen volt ez, de hazánkban úgy vettem észre, hogy később tért be, ha jól számítom, a Gravitation című sorozattal a 2000s évek elején. Igen, mondjuk ki: shounen-ai, yaoi, boys-love, nevezzétek annak, amelyik tetszik. NO ITT részemről biztosíték-kicsapás volt. Mielőtt bárki ítélkezne: semmi gondom a homoszexuálisokkal, tiszteletben tartom őket, ahogy egy normális embert is. De kérdem a lányoktól: mi a frász jön be nektek azon, hogy két srác együtt... csinálják/járnak stb.??? A lányoknak ez bejön, a fiúk meg szerintem egyértelműek reakció-ügyileg: hánynak tőle. :D
Szerencsére a yaoi párja is megjelent a fiúk -és a lányok kicsiny rétege- számára: a yuri, shoujo-ai, girls love. A lányok többsége persze meg ettől fordul fel.

S az otakuknál észrevettem egy eléggé fura szokást évekkel ezelőtt amikor kijutottam egy nagy Conra (helyet és eseménynevet nem mondok). Hatalmas betűkkel egy táblán az alábbi: WE LOVE YAOI. WTF lányok?! Oké, legyen, ha szeretitek én nem bánom, de nem kell közkinccsé tenni! Én sem teszem közkinccsé, maximum halkan és a barátaim körében mondom el, hogy: hé figyi... én ezt szeretem. Aztán vagy ledöbbennek és kettőt pislogva néznek rám, vagy mosolyogva bólogatnak hogy "Hé, én is szeretem! :D" Diszkréció... mindig is előnyösebb volt ilyen téren. Másik: tudtátok, hogy egy bizonyos réteg nem bírja az ilyen lányokat?

Aztán ott vannak a japán rock együttesek, akik hatalmas hype-ot élveznek a lányok körében -kivéve engem. Nem értem, lehet csak nekem van ízlésficamom férfiak terén, de mit lehet szeretni abban, aki már szinte lánynak néz ki?! Láttam már nem egy olyan zenekart, énekest, akik furcsán öltöznek, sminkelik magukat, de hogy a lányok min olvadoznak mondjuk egy ilyen láttán, nem értem.... Nézzetek lejjebb. Az egyik egy J-rock banda, mellette összehasonlításképpen a The Cure egyik régi fotóját tettem be és a Linkin Park mostani kinézetét. Hol néznek ki a fiúk jobban szerintetek? :DNe haragudjatok, de ha 17 lennék ismét, én a The Cure-ért fix sikítanék. :D De akik nem ismernék a Cure-t, mutatok még egy férfias bandát, amiért szintén rajongok. Ez pedig a Linkin Park. És tudjátok mi az érdekes? Van köztük egy félig japán és egy félig koreai ember, az egyiket Mike Shinodának, a másikat Joe Hanh-nak nevezik. :D És mellesleg férfiasan néznek ki! Tanulság: nem kell kislánynak kinézni, hogy csajokat és sikert zsebelj be magadnak.

Biztosra veszem, hogy vannak olyan előadók Japánban és Koreában egyaránt, ahol nem kell nyálas szőke hercegnek vagy kislánynak kinézned, hogy hódíts. Példaként hozok is egyet rögtön, ami a személyes kedvencem: L'arc en Ciel. A zenéjük jó, megjelenésükre meg nincs panaszom, mert férfiakat látok magam előtt. :)

De elég a zenekari-panaszból, nézzük tovább a dolgokat. Mostanság előszeretettel hype-olnak olyan animét, amik szerintem nem érdemelnék meg. Ilyen például az Attack on Titan/Shingeki no Kyojin. Utálom, ez tény, de azért az már nekem is elgondolkodtató volt, hogy akik nyitott szemmel járnak, azok észreveszik a sorozat kliséit, hibáit, és nem pedig elvetemülten fanolják agyon még ennek ellenére is. Elismerem a sorozat "sikerét", de az már egy szint amikor egy rajongótábor nagy része sem látja a hibáit annak, amit szeret.

Aztán lenne egy kérdésem az otakuk számára: mi a fene jó abban, ha beleszerettek és párkapcsolatot képzeltek el egy fiktív karakterrel?! Könyörgöm, szálljatok le a magasból, az illető nem él, és ne is keressétek élőben. Ha szerelmet szeretnétek, ott vannak a Con-ok a hozzátok hasonló emberek, ott keresgéljetek fiúkat vagy lányokat, akik randizásra méltóak a ti szemetekben.

Továbbiakban van még egy dolog ami irritál: a fél-japán beszéd. Nem attól leszel nagymenő, hogy beszúrsz a beszédedbe japán kifejezéseket és hasonlóakat, mellesleg eme tudás nem egyenlő azzal, hogy tudsz japánul. Ha a nyelvet szeretnéd beszélni, keressetek fel egy nyelviskolát vagy tanárt, de nem animékből kell építkezni ilyen téren. Mert könnyen meglehet, hogy amikor japánokkal találkozol és így beszélsz, nevetség tárgyává válsz.

Nah kérem. Az otaku-társadalom most gondolom minden szépet és jót kíván nekem, de megvallom őszintén - nem érdekel. :) DE! Nincs vége a dolognak még. Én egy másik szubkultúrát képviselek, amit úgy hívunk: nerd/geek. Mindenki döntse el maga, hogy minek nevezitek ezt a réteget, de ha úgy tetszik, magyarosan: kockák. Nézzük meg őket.

A kockák főleg arról ismertek, hogy nem moccannak ki, és a négy fal között tengetik az életüket a képernyő előtt, kezükben billentyűzet vagy gamepad, és játszanak. Megjelenésre semmi különös nincs rajtuk, átlagos emberek -leszámítva hogy kockaságukat a ruházatukon megjelenítik általában. Szókincsünkben megjelennek a játékokban használt szavak, de általában normális emberként beszélünk egymás között, mindenféle idegennyelvből származó szavak nélkül - nem úgy, mint az otakuk többsége.

Nincs a kockulással semmi gond, amíg az ember egészségesen csinálja. Magam is kocka vagyok, megjártam én is a függőség poklát, és azóta szerencsére jól csinálom a dolgokat. Mi volt a pokol? Annak idején volt egy dokumentumfilm a videojátékokról, ahol tetszett egy jelképes mondás: "Nincs semmi gond a videojátékokkal való időtöltéssel addig, amíg be nem zárul mögötted a szobád ajtaja teljesen." Magyarul: játssz bátran, de törődj a külvilággal is! A szeretteiddel! A dolgaiddal! És ezt idővel sikerült megtanulnom. :) Sajnos máig is vannak olyan emberek, akik mögött az ajtó bezárul, és nehezebb úton tanulják meg, hogy amit tesznek, az nem jó. S ez az egészségükre hat ki főleg.

Nem mai jelenség például, hogy egy tizenéves kölyök könyörög a Call of Duty-ért vagy bármely más, inkább felnőtteknek szóló játékért és senkit se izgat, de ha egy felnőtt embert látnak meg az emberek, amint Pokémont tol, akkor már kicsapják a hisztit... érdekes felállás, nemigaz? Én úgy vélem: fordítva kéne ezt csinálni inkább. Kockák között is megfordulnak tenyérbemászó alakok: az ál-nerd-ök, akik gamepaddal pózolással próbálják beállítani, hogy gamerek (ez főleg lányoknál fordul elő), a tizenéves taknyos kölykök akik hack-eléssel fenyegetőznek, és persze akiknél még inkább viszket a tenyerem: azok a kockák, akik nem tisztelik a múltat. Úgy értem ezt, hogy anno ugye volt az Atari 2600 - nem nagy grafikai tudással, de annál mókásabb játékokkal, mi több, használnod kellett a képzeletedet a minimális grafika miatt! :D Később jöttek fejlettebbnél fejlettebb gépek, és játékok, amik ezeken történelmet írtak. De ha nem lettek volna ezek, akkor ma nincs a csili-vili grafikás gémek korszaka, és ezt sokan elfelejtik a kockák között. Régen főleg a játékra hajaztak, nem arra, hogy hogyan néz ki.

Persze azért a kockáknak is megvan a maga biztosíték-kicsapás lépései, teszem azt, volt valaki olyan okos anno, hogy összeházasodott a saját konzoljával. Ezen egyszerűen röhögtem először, de utólag belegondolva utána már kevésbé volt vicces a dolog.

Viszont azt le merem szögezni: a kockáknak nagyobb az esélyük a szerelemnél, de ezt egy korábbi postomnál ezt elmeséltem, nem szándékozom elismételni magam még egyszer.

Összességében: nincs semmi gond ha egy bizonyos határon belül képviseled azt a szubkultúrát, amiben érzed otthon magad. Gyűjts bátran cuccokat, beszélgess róluk abban a körben, amiben hozzád hasonló emberek vannak, de ne válj fanatikussá, mert előbb iszod meg a levét, mint gondolnád. Az a bizonyos ajtó mindenkire vonatkozik ilyen téren, nem csak a kockákra!

Az otakukról általában írtam, aminek szem és fültanúja voltam. A kockákról tapasztalat által írtam. Nem szándékoztam senkit se megbántani. Csupán éltem a szólásszabadsággal, amit kihasználtam.

Rant over. Bár utólag visszanézve ez már elmélkedés, semmint rant....

Rant Time! - Gondolatok a mai zenéről

Üdvözletem!

Mint sejthetitek, nem bírtam magammal és úgy döntöttem, hogy kiírom magamból, amit a mai szemét, szenny zenéről gondolok. Úgyhogy aki most úgy gondolja, hogy szeret ilyeneket, mint: SajtosPerec, flórgáz, dzsásztingéjbör, vagy bájaleksz, vagy akármit ami silány, az most kapcsoljon el!

Hol is kezdjem.... emlékeztek még a régi szép időkre? Menjünk egy kicsit vissza az időben, úgy kb. 20-30 évet. A rádióból már akkor is szólt olyan zene, ami mások fülét irritálhatta, de azok a dalok legalább annyira bugyuták voltak, hogy az ember végülis megszerette őket, és a legtöbben emlékeznek is valamennyire. Nekem is vannak és voltak ilyen kedvenceim. One-hit-wonder slágerek pedig időként történelmet is írtak, gondolok itt pl. EMF - Unbelieveable-jára, vagy a Spin Doctor - Two Princes-ére. Jók őket hallgatni bármikor, ki is tud kapcsolni. Aztán volt ugye a fiúbanda-jelenség: sorra jöttek-mentek az ifjakból álló együttesek, mint pl. az N*Sync, vagy a Backstreet Boys, kis hazánkban meg sorolnék ide nem egyet (Picasso Branch, V.I.P, Shygys (vagy Shyguys?)). Lehetett őket utálni, lehetett őket szeretni, de emlékezetesek voltak mindenki számára. És volt egy-két jó daluk is. 

Mit ad Isten, voltak akkor különböző műfajok is a rádióban! Szólt rock, pop, rap, hip-hop, r'n'b, techno, dance stb. lehetett válogatni bőven. :) Aki meg keményebb anyagra volt vevő, a régi MTV a barátja volt: Monsters of Rock hétvégén rock és metál dübörgött, később ugyanekkor volt Headbangers Ball; VH1-en később volt péntek esténként Mosnters of Rock este egészen kifulladásig. Előadók ilyenkor híresek, és bizony sok mindent letettek az asztalra. Neveket nem mondok, de akik mindmáig zenélnek, azok ebbe a kategóriába tartoznak. Kedvetekért mondok egy-két példát: Billy Idol, Bon Jovi, Enya, Depeche Mode... stb.
Aztán a 2000-es években jöttek újak: berobbant a rockzenében is pár új arc/arcok (Linkin Park, Ashanti, Eminem pl.), siker téren nem volt vita se kemény, se könnyed zenei műfajban.

De aztán valahol 2010 fele elkezdett korcsosulni minden. Elvesztek a dallamok, jött a gépiesített zene. Ami nem is gond, de azért az már gáz, amikor élőben csak egy laptoppal jössz a hónod alatt és ennyi. Kivételt képeznek a DJ-k itt részemről, vagy azok, akik Fruity Loops-al csodákat képesek alkotni, ugyanis hallottam egy-két olyat, akik így, ilyen módon jót tudnak alkotni (pl. a Newgrounds-osok többsége), vagy akik a gépi zenét megpróbálják élőben visszaadni (pl. Julien-K).

Jött lédizsazsa a hentesdresszével, dzsásztingéjbör azzal a merész -és szerintem pofátlan- állításával, hogy ő lesz a pop királya, hegyi hanna a Nirvana feldolgozásával -amitől én falra másztam- tinikisklányok által bálványozott flórgáz és sajtosperec; aztán a dubstep is itt van, ami szinte irritálja a fülemet.... fogom a fejemet, emberek, HOVA TETTÉTEK A FÜLETEKET?! HOVA!?? És mai zenészek, hova, de HOVA LETT A TI FÜLETEK IS?!

Aztán ha már zene. Vannak ugye ezek az álom-gyárak, mint a Megasztár, Csillag Születik, X-faktor stb. Egyiket se nézem, mert a legtöbb versenyző úgyis csak addig szerez hírnevet hangjával, tehetségével, amíg benn van, utána meg dráma dráma hátán jön a pletykalapokban - amire szintén NEM vagyok kíváncsi. Najó, egyedül az elejére mindnek - just for the lulz- és ha olyan van, aki megragadja a figyelmemet, annak szurkolok csupán.
De lényegében: a Megasztárban csak 2 embert tudok kiemelni, akikre azt tudom mondani, hogy megérdemlik a figyelmet, Csillag Születikben csupán egy embernek szurkoltam eddig igazán, és ki is esett elég hamar.
Akarjátok tudni, kik ők? Torres Dani -aki a Megasztár után pár éven belül eltűnt és azóta semmit se hallani róla-, Tóth Gabi -a zenéjért kedvelem őt-, és az utolsó: Juhász Marci -aki Nomad zenekarral van azóta. Nagy nevek? Egyáltalán nem.

S felhozhatnám a mai díjkiosztókat is, ahol szintén tinilányok szavaznak az általuk imádott bálványukra, s így hátramaradnak azok, akik igazán megérdemelnék az elismerést. Az kapja a díjat, aki összerak két kicsi legót, meg mizuzik? Húzzon a p****ba, az ilyet le kéne lőni. FÚJ! Ja, és a barátnőjével is ugyanígy vagyok, a sajtospereccel.

De ne csak a fiúk kapjanak, kapjanak egy kicsit a lány/női előadók: nézzünk egy videóklippet. Gondoljunk egy irdatlanul gusztustalanra (FIGYELEM, a klip által okozott agy- és szemrákért illetve halláskárosodásért NEM vállalok felelősséget!). Mit is látunk? Tedd ki mindenedet, rázd a segged mint egy rossz ribanc -több ribanc kíséretében-, ismételd el kismilliószor büntetlenül a refrént semmitmondó dalszöveggel és ennyi. Siker? Garantált..... 

Persze volt hasonló a 90-es években és a 2000-es évek legelején, de ha volt is, a legtöbbször cenzúra alá került, vagy késő esti adásba. Pl: Marilyn Manson - Tainted Love

Azt sem szeretem ha mások visszasírják, hogy "milyen jó volt régen XY előadó". Gondolok itt például a Linkin Park-ra, vagy Ákosra. Ákos alapból sosem jelentkezett két egyforma albummal a Bonanza Banzai után, mitöbb, szövegileg is komorabb lett, arconcsapó - de a jó értelemben. Példaként vegyétek elő pl. a Tipikus Sztereót. "Ez itt Magyarország!" - kiálltja a sivatagban - no vajon miért? :) A szövegeiből nem szándékozom idézni, olvassátok vagy hallgassátok. Linkin Park-ot illetően meg annyi, hogy a fiúk szintén nem akarnak két egyforma albumot kiadni. Szövegvilágában akkora változás nem történt -legalábbis én így érzem-, de dallamilag fejlődtek. Minutes to Midnight albumuk annyira nem jött be, míg a tömeget később  szétválasztó The Thousand Suns és Living Things nekem bejött. 

Rengeteg ilyen előadó van, hazánkban a Tankcsapda is ilyen, bár én nem panaszkodom, sőt, támogatom őket továbbra is. Szomorú volt hallani tőlük, amikor kijelentették, hogy potom 1000 Ft-ért lehet a Rockmaffia Debrecen albumukat megvenni. Jó volt persze, mert kímélte a pénztárcánkat, ugyanakkor elkeserítő, hogy a zenéjükre ilyen kevesen vannak vevők - és inkább letöltik a netről. DE! Hál' Istennek aranylemez (vagy platina? Most hirtelen nem tudom) lett az albumból, úgyhogy taps nekik. :)

Hajh... és akkor jöjjön még egy döfés. Van ugye ez az euróvizilós szarfesztivál nevezetű csoda, ahova évente benevezünk mi magyarok is egy dallal. Egy-két évvel ezelőtt volt Wolf Kati, akit el is ismerek, és szurkoltam is neki. Sajnáltam, hogy nem ő nyert, szerintem gyönyörű hangja van. 
De az idei képviselőnk, ez a bájaleksz... Kérdem én, hogy néz ki ez a faszi?! Mint egy hajléktalan legalább, a hangja meg irritáló egyenesen... és a dala... kimerül két akkordból, és a szövege unalmas. Nem látok benne fantáziát. Meghallgattam tőle a többi dalt is, csak, hogy megértsem, mi a frászért kedvelik ennyire ezt... és nem jöttem rá. Random költői képek tódulnak összefüggetlenül pár percben, és csupán egy-két akkord alatt. Ez nem az én műfajom, pedig aztán én hallottam eléggé elvont dalokat, sőt, egy elmebeteg albumot. The Cure-tól gondolok itt a Pornography-ra, de elégedjetek meg egyedül ezzel belőle. Ha van, ami elvont, beteges, az ez az "édes" dal. :)


Szó ami szó: köszönöm, a mai zenével ne keressetek engem, mert szemét. Addig maradok az általam szeretett együtteseimnél, énekeseimnél, akik legalább tettek és még tesznek le az asztalra.

Köszönöm a figyelmet. És most... I WANNA ROCK!!!!


♥-Aiko-♥

Bemutatk0zó - Random agymenések - Egy kockalány emlékei

Üdvözletem!

A Cross-X-World egyik tagja vagyok, Aiko Blackrose - röviden csak Aiko. A CxW-n egy rövidebb bemutatkozót írtam, úgyhogy itt - ha nem bánjátok - kicsit jobban kiélem magam ilyen téren.


A Cross-X-World-öt illetően: nem csak játékelemző szeretnék lenni, hanem ha sikerül, akkor szeretnék olyan lenni, mint Mike Matei az AVGN (Angry Video Game Nerd) sorozatban: grafikusi- és látvány/ötlet-segéd, vagyis rajzolnék is az oldalnak. Bár... mondjuk ezt csinálom jelenleg is, hiszen a mostani fejléc az én munkám, leszámítva a játékhősök rendereit. :)

A Cross-X-World-nél főleg a retró korszakot képviselem, már csak az emlékek miatt is, miket megosztok lejjebb veletek. Szerintem ez elég indok, legalábbis számomra az, hogy miért ezt az ágat képviseljem a csapaton belül. Célomnak érzem, hogy megismertessem a régieket az új generáció számára, remélve, hogy ezzel át tudják érezni, hogy a mi generációnknak milyen volt régen, és hogy nem kell csili-vili grafika a jó játékélményhez. Ettől függetlenül nyitott vagyok az újra is, de főleg a múltban szoktam járni játékok terén is. :)

Bár érdekes, de nem sok kocka lányt ismerni ebben az országban - bár lehet tévedek eléggé. Az is érdekes kérdés magában, ki is egy kocka, vagy hogy ki vallja magát kockának. :) Jómagamat úgy ítélem meg, mint egy normális szinten levő kocka: szeretek játszani a játékokkal, és van, hogy elragad a játék heve. Mindemellett előszeretettel gyűjtöm a különböző cuccokat, ami a játékokhoz kapcsolódik. Ha már kockák (nerd)... a matekzsenit ne várjátok el tőlem, gyűlöltem mindig is, örültem hogy érettségin egy kettessel átszambáztam belőle. :P

A Cross-X-World lapomon említettem, hogy itt áttérek a kockaságra. Manapság az emberek elintézik azzal, hogy rondák, magukba zárkóznak, hanyagolják a külvilágot, és ami igazán bosszantó: állításuk szerint soha nem lesz barátnőjük. Természetesen van ilyen is, hogyne, de akkor jövök egy ellenérvvel, hogy miért jó kockának lenni. Példaként veszem ezt, amit le is fordítok nektek dióhéjban:
A WoW-ban több ember mászkál, nagyobb az esély annak, hogy félig anonimként ismerkedsz meg másokkal és találsz meg egy lányt; semmint egy online-randi oldalon ahol teljesen ki kell pakolnod mindent magadról. Mindemellett a WoW is egy játék, ami kikapcsolja az embert, és vizsgálatok mutatták ki, hogy az átlagéletkor a WoW-osoknál 30 körül van, míg az online-randi oldalakon 40 év felett van. Mindez nem elég, akik játszanak, azok gyorsabban tudnak dönteni, és a barátnőikkel kész kaland az élet. :) Szóval ennyit erről, a többit meg össze tudjátok adni a kép alapján. Akik meg azt hiszik, hogy a kockák sosem lesznek férj/feleség, akkor mondok rögtön kettőt, akinek már feleségük/barátnőjük van: Arin (Game Grumps) és James Rolfe (Angry Video Game Nerd). :)
Nem WoW-oztam és nem is szándékozom, de elismerem, hogy sikeres. MMO-kat nem szeretem, számomra olyan, mint egy online pusztaság, ha nem a barátaiddal vagy együtt fenn. Akkor inkább választom a régimódit: LAN-party, vagy házikonzolok és a játékos fix, hogy mellettem van. :)

Igen, régimódi szellem vagyok, ezért is tartom magam retro-nerd-nek. Zenékből, mint CxW lapomon láthattátok, csak a régit szeretem, a maitól pedig falra mászok egyenesen. Hol a gondom? -> Szeretem az elektronikus zenét, a gépi zenét, de csak mértékkel. Dubstep-ből például csak pár dal jött be, de az sem Skrillex-től van. A többi annyira zúg és zajos, hogy a fülem nem bírja. A dalszövegektől meg szintén hányni bírok, komolyan mondom, régen volt értelme a szövegeknek, legtöbb esetben valamilyen értelmes üzenete. Ma meg már divattá vált a gépies zene, ami szerintem szomorú. Sehol egy emlékezetes szóló, dallam, ami régebben megvolt. Lehet engem nyugodtan lehurrogni ezért, de akkor mutatok egy jó példát erre, hogy érezzétek a különbséget, amiről beszélek. Van persze még ma is egy-két jó előadó, de a 90%-a szemétrevaló. Ennyi.

Ha már gyűjtögetés, szeretem gyűjteni az eredeti Disney DVD-ket, zenei lemezeket és filmeket. Ezzel is szeretném támogatni az alkotók munkásságát. Figurákat is nagyon szeretek gyűjteni, főleg ha kedvenc játékomból vagy filmemből van. :) Ami még különleges gyűjteményem, az a porcelánbaba-seregem, bár mostanság a számuk nem nőtt, anyagiak miatt.

Hobbim még a kreatív-hobbi is, ahol magamnak vagy másoknak készítek ezt-azt. Lehet ez lánc, gyűrű, medál, jelvény, vagy akár figura. :)

De ha már itt vagyunk, jöjjön egy kicsit hosszabb jegyzés, mégpedig a kockává válásom hosszú útja.

Kockaságom útja viszont már kiskoromban elkezdődött, bár akkor még nem foglalkoztam vele olyan szinten, mint mostanság. Sosem voltam az a tipikus lány, inkább fiús lány voltam: a babáimat összekötöztem, kiskocsikkal játszottam, várakat építettem, de ami igazán fiús volt részemről, az a videójátékaim voltak. Az egészet a szüleimnek köszönhetem főleg, a legelső konzolom egy Atari 2600 volt, rajta kb. 30 játékkal. Hogy honnan, azt nem tudom elmondani. Elvoltam vele mint a befőtt, végtére is ez volt az őskor valamennyire játékok terén - számomra legalábbis akkor. Egyszerű, de nagyszerű. Atari mellett volt szerencsém régi árkád gépekhez is, de amire igazán emlékszem, az egy helikopteres-lövöldözős volt (címet nem tudok mondani sajnos), a Terminator 2 és a Teenage Mutant Ninja Turtles Arcade.

Pár évvel később az Atari után ismerkedtem meg a Super Mario tesókkal még 1992-ben, karácsonykor -amikor is a fa alatt lapult ajándékként. Mario-t hamar a szívembe zártam, olyannyira hogy az oviban az ő ruháiba bújtam farsangkor. :) Super Mario World mellett volt szerencsém még pár címhez, mint a Jungle Book, The Lion King, Aladdin, Mario Kart, Super Mario All Stars és Bugs Bunny: Rabbit Rampage.
Mario Kart-hoz és Super Mario World-höz sok emlékem fűz, közösen apámmal szerettem játszani. Emlékszem, hogy az SMW-ben elég nehezen jutottunk ki az Illúziók Erdejéből (Forest of Illusions), vagy hogy a Special pályákon mennyit próbálkoztunk. Mario Kart-ban pedig gyakran kora este pukkasztottuk szét egymás lufiját Battle Mode-ban, ahol főleg apám volt a nyertes -de vígaszként kaptam Milky Way csokit párszor. :) Persze nem csak Battle Mode-ban volt közös élményünk, hanem a gép ellen is mérkőztünk meg bajnokságokon. Special kupáig sikerült is minden, de utána olyan nehezek voltak a futamok, hogy nem tudtunk áttörni.

Super Nintendo mellett volt szerencsém a NES-hez is, ami rengeteg feledhetetlen emléket szerzett nekem az unokatesóimmal - mivel akkoriban nekik NES volt, míg nekem SNES. NES-en cserélgették a régi, sárga-kazettákat, így aztán sosem volt egyforma játék egy időben a terítéken. :) Imádtunk játszani rajtuk, s ha volt 2-játékos mód, akkor egyértelmű volt, hogy azon toltunk végig pár játékot -unokabátyámmal közösen az esetek többségében. Jók-rosszak egyaránt megfordultak, bár a rosszakról csak utólag szereztem tudomást az Angry Video Game Nerd epizódokon keresztül. Ami viszont rengeteg szép emléket idéz fel bennem, az a Tiny Toon Adventures, Chip n Dale: Rescue Rangers és a Teenage Mutant Ninja Turtles játékok. Itt ugyanis mind a négyünknek volt olyan karakter, akit szerettünk, hehe :) Ha nem Nintendoztunk, akkor ezek alapján szerepjátékoztunk.

Ámde a konzolháború alatt sikerült találkoznom Mario vetélytársával is, Sonic-kal - mindezt csupán egy véletlen balesetnek köszönhetően, amit el is mesélek rögtön, mert szerintem nem hétköznapi. :)

Történt ugyanis, hogy egyik napra a szüleim megbeszélték, hogy kivételesen apám jönne értem. Anyum óvónő volt az egyik szülővárosomon kívüli faluban, és szülői értekezleten kellett lennie. Apám autószerelő volt akkor a szülővárosomban, tehát nem nagy kérés volt hozzá, igent mondott. Másnap délután öt fele járhatott az óra, az óvodát be kellett zárni, és csupán én maradtam a csoportomban kedvenc óvónőm társaságában -nevezzük Évának. Mit volt mit tenni, Éva felkapott magával és hazavitt magához, mivel a lakásban, ahol a szüleimmel éltem, senki nem volt otthon -miután megnéztük. Mondani se kell, gondoskodtak rólam, kaptam finom, rózsaszín cukorral bevont édes fánkot, gyümölcslevet, és felvitt az emeleti szobába, ahol fogadott engem egy Super Nintendo és egy Sega Genesis. A Genesis egyből megfogta a figyelmemet, hogy ki kezdeményezte, hogy azon játsszak, arra már nem emlékszem sajnos. Lényeg a lényeg: Sonic the Hedgehog 2-t rakta be nekem Éva, és utána a szüleimet próbálta hívni. Hogy mennyi időt töltöttem el Sonic-kal, nem tudom. De ezt a sünt - amit akkor macskának hittem- és rókát (Tails-t) hamar megszerettem. Kis időbe beletelt mire a szüleimhez visszatértem, de arra emlékszem, hogy miután otthon leültem játszani Mario-val, hiányzott ez a kék sün. Valami mást nyújtott, mint Mario, és akkor még nem is tudtam, hogy életem egy másik visszatérő hőse lesz ő. Sonic-kal csupán véletlenek folytán botlottam bele még egy-két alkalommal, de akkor már a Game Gear-ös verziójával. Sonic amolyan visszatérő alak volt számomra, ezt később olvasni is fogjátok. ;)
Sonic után visszatértem a jó öreg SNES-emhez, és Évának hála, volt szerencsém még néhány másik játékhoz is.

Hamarosan búcsút is mondtam -később nagy bánatomra és megbánásomra- a Super Nintendo-nak, és jött az első PC-m. Rajta megtanultam kezelni a Windows 3.1-et annyira, hogy tudjak játszani rajta -meg a szülők tudta nélkül kicsit babrálni a beállításokkal, hehehe :) - , illetve a DOS-Navigatort. És jött egy másik hős, aki a konzolháború közben a PC-sek kedvence volt: Jazz Jackrabbit. Jazz mellett még volt szerencsém a fent említett Disney játékokhoz is, bár némi változtatással persze - ekkoriban még nem tudtam különbséget tenni. Volt szerencsém akkoriban Rayman-hez is, amit szintén nagyon szerettem. Apámmal közösen pedig DooM-oztunk -vagyis esetek többségében én néztem, ahogy ő játszik. De... Mario-t semmi és senki nem tudta pótolni. Hiányoltam, és bántuk is apámmal közösen, hogy eladtuk az SNES-t....
Aztán volt egy számítógépváltás -később még több is-, mivel idővel elavult, vagyis már fejlettebbek lettek tudásszinten. Hamarosan Jazz ismét visszatért a képernyőmre a 2. részével, ami vetekedett az elsővel - és még most is. Nem tudok dönteni, hogy melyik jobb, de ezt majd a Cross-X-World elemzésemben elmagyarázom, miért.
Aztán jött kockatörténelmem egyik legfurcsább szerzete: egy mudokon, aki egymaga határozta el, hogy lekapcsol egy egész gyárat, hogy mentse a társait a halál markából: Abe. :) Vele kapcsolatosan arra emlékszem, hogy egy hatalmas gyáva nyúl voltam. Féltem a Slig-ektől, főleg ha osonós részről volt szó. A torkomban dobogott a szívem, pedig amikor Abe-bel találkoztam, akkor már 1997-et írtunk - kisiskolás voltam, 3. osztályos. Persze nem csak a Slig-ek hozták rám a frászt, hanem a Scrab-ek is, de amiktől iszonyúan féltem, azok a Paramite-ok voltak. Mondjuk nem csoda, hogy miért: kiskoromban utáltam a pókokat, bár mostanra megszerettem őket. Angolul már ekkor javában tanultam, de nem sokat értettem a szövegből, ami sok tippet és információt adott a játékhoz. Az Abe's Oddysee-nek ekkoriban csak a "bétájához" volt szerencsém, amiben nem voltak cutscene-ek, és random bug-ok is előfordultak pár helyen.
PC-s téren amivel még büszkélkedhettem az a Need For Speed III: Hot Pursuit volt. Nem voltam sose az autós-játékos típus, de ha volt egy, amivel le lehetett engem ültetni a kormány elé, az ez volt! :)) Rendőrként és körözöttként egyaránt kitűnő voltam, mi több, Tournament-en és Knock Out versenyeken is bajnoknak nevezhetem magam. :) Ferrari-val, Chevrolet Corvette-tel és Lamborghini Diablo SV-vel biztos sikert arattam. :)
Point and Click műfajból csupán egyhez volt szerencsém... najó, kettőhöz. Az előző gépemen az Aliens: A Comic Book Adventure volt, de nem említettem, mivel kicsiny angol tudásommal nem sokra vittük apámmal. A másik point and click-es a 101 Dalmatians: Escape from DeVil Manor volt, amit minimális angol tudásommal sikerült kipörgetnem.
Persze nem csak családon belül találkoztam újdonsággal, hanem informatika szakkörön is, ahol óra után LAN-partik voltak. Duke Nukem 3D-vel ugrottunk egymás, és a tanár torkának előszeretettel. Egyszer vettem csak részt ebben a partiban, de ott is feledhetetlen emlékem volt: az egyik fiú csoporttársamat hátulról szépen kilőttem, mire kikelt magából: "Ki volt ez?! Ki lőtt le engem?! DX" Hamarosan választ is kapott... tőlem, az egyetlen lánytól: "Én voltam! ;D"
Ámde az otthoni gépezés mellett megjelent egy másik hobbim: a játékterembe való menetelem. :D Az egyik német csatornán ugyanis reklámozták a Nintendo 64-et, játékok közül a Yoshi's Story-t és a Diddy Kong Racing-et láttam reklámokból. Mario 64-et viszont a Tescoban ismertem meg, amikor ott volt lehetőség kipróbálni az új konzolokat. Röviden szólva: játékterembe jártam, ahol sok tőlem idősebb volt inkább, semmint velem egykorú. Láttam PC-t, PSX-et, SNES-t és N64-et próbasoron, illetve a kazettákat sorakozva a polcokon sorba állítva... délutánonként jártam el, Yoshi-zni főleg, bár egyszer volt alkalmam SNES-re is. Mondjuk azzal kapcsolatosan annyi kellemetlenségem akadt, hogy Mario miatt gyerekesnek neveztek engem a kamaszok. :S Nem mintha érdekelt volna, én csak játszani jöttem, de persze abból gondolom ti se ennétek, ha játék közben szólongatnak be neked. Meg is elégeltem, szóltam a tulajnak is rögtön, aki segített elsimítani a dolgokat. :) Utána is jártam vissza még párszor, karácsonyi ajándékként egyszer a szüleim meg kibéreltek egy N64-et Yoshiékkal és a Bomberman 64-gyel.

Időközben újabb és újabb játékokkal találkoztam unokatesóimnál is: Warcraft, Starcraft, Age of Empires, Heroes of Might and Magic 3, Quake, Unreal Tournament, Vampire: The Masquarade, sorolhatnám még a nagyobb és nagyobb címeket. Sonic egyszer nála is visszatért, a Flickies Island résszel, ami nem csak Saturn-on, hanem PC-n is egyaránt jelen volt. Unokabátyám újabb mérföldkövet tett le számomra - és még többet is későbbiekben-, amikor bemutatta a The Sims-et. Soha nem volt szerencsém szimulátorokhoz, de a Sims hamarosan felkerült az én kívánságlistámra is, hogy otthon, egy új gépen toljam. Elsőre az összes Sim-em meghalt, de utána emlékszem, hogy ugyan cheat-tel, de félig meddig valamennyire sikeresen rendbe szedtem az általam kreált család életét hangulatilag is. Tűzoltástól házkirabláson át egészen a karrier-csúcsok megdöntésén át sok kellemes percet töltöttem a Sims sorozattal. Amikor hallottam a kiegészítőkről, rögtön rájuk is cuppantam. House Party, Holiday és Unleashed volt a tulajdonomban, csupán egyetlen egy gonddal: a jó öreg Win98 helyett az összeomlásairól híres Millenium Edition volt a gépemen. Pár összeomlás után persze ismét Win98 lett rajta. The Sims-nek köszönhetően "megtanultam" gyönyörű otthonokat teremteni, ami anyám fél szemmel látott és csodált is -mondjuk azt persze nem, hogy órákat tudtam szöszölni a Sim-jeimmel, a házteremtéssel és a saját történeteim eljátszásával. :) The Sims 2 is rögtön kapott lehetőséget tőlem az 1 után felbuzdulva. Reakció? Állam leesett. Hihetetlenül sokat fejlesztettek a játékon, ami nagyon tetszett: öregednek a Sim-ek, szebb grafika, több lehetőség, mi kell még? :)

The Sims idejében találkoztam a Playstation-nel, a legelsővel, akkori barátnőmmel, aki messzebb lakott tőlem. Tarzan Action Game-hez és The Smurfs-höz volt szerencsém csak ott, de ez elég volt a konzol megismeréséhez. :)

PC-re visszatérve. Ha kalandjátékokról volt szó, eléggé finnyás lettem: csupán hősNŐk jöhettek szóba nálam. Hallottam is egyről, aki nem más volt, mint Lara Croft, de sokáig nem érdekelt... egészen a 2001-es filmig, ahol magával ragadott, és nem kívántam többet annál, hogy játsszak vele.
Egyik nyári délután, amikor a strandon voltam unokabátyáimmal, meglepetésként jött apám, kezében a Tomb Raider 4-gyel (The Last Revelation). Örömömben bombát ugrottam a medencébe, emlékszem rá, annyira boldog voltam. :) Jó volt belevágni ebbe, de sosem sikerült végigjátszanom, ugyancsak gyávaságom miatt: egy félisten bikánál akadtam el, emlékszem rá. No majd egyszer sikerülni fog. :)
Ámde Lara halálának híre hamar engem is főbe csapott, nem akartam elhinni, hogy megtörténhetett. Hamarosan kezem közé került a Tomb Raider 5 (Chronicles), amit sikerült nemrégiben szögre akasztanom. Jó volt, de a bugok hamar elveszik az ember kedvét.
S jött az életem egyik legnagyobb csalódása is: az Angel of Darkness. Reménykedve kértem, csalódva tettem félre, ahogy mostanra is. S Lara mellett egyúttal felbukkant valaki - hála unokatesómnak érte -, aki Larát félresöpörte egy időre tőlem: BloodRayne. Emlékszem, hogy ezerrel daraboltam széjjel mindenkit, főleg náci katonákat, ami jó ideglevezetés volt nekem éjszakánként suli és tanulás után. Persze... ha meglátták a szüleim, hogy mit csinálok ezzel a "leányzóval", kicsaptam a biztosítékot. Ami kamaszként természetesen nem érdekelt. :) Rayne után viszont felkapta a fejét egy program, ami visszahozta a gyerekkoromat.
Egyik nap megyek be unokatesómékhoz, akik a képernyőre tapadva játszanak valamin. A zene ismerős... a hangeffektek is... Micsoda, hogy Super Mario World-del játszanak számítógépen?! :D Rögtön ugrottam is egyet örömömben, unokabátyámnak köszönhetően a programot és a hozzá tartozó ROM-okat felírtuk egy CD-re, így otthon is visszakerülhettem a gyerekkoromba. Az emulátorok csodás programok szerintem ma már, jó érzés, hogy nem kell feltétlenül konzolhoz nyúlni, ha egy röpke időre vissza akarsz térni a gyerekkorodba. Természetesen én a konzolok megvételével értek egyet, de a mostani helyzetben sajnos az ember nem feltétlenül engedheti meg magának ezt.
Visszatérve: ezután újdonságot nem tudok bejegyezni, mivel kockaságom szünetelt egészen 2006-ig. Sonic ezúttal visszatért a Sonic Heroes-zal, és dübörgött is a neten a magyarok körében. No igen, ekkor kaptam meg a házi-netemet is, köszönet anyumnak, szülinapra. :) Szó ami szó: a világháló kinyílt előttem, és hamarosan találkoztam magyar Sonic rajongókkal is, akik velem egyidősek voltak körülbelül. Ez volt a Suibom-kör, amibe én is belecsöppentem. Ekkor voltam Darkinga, egy lila sün a világhálón. Sonic-nak köszönhetek pár barátot, akik közül sajnos vesztettem is el. Jelen Cross-X-World tagokat neki köszönhetem, akik egyben a barátaim is: Ren-t, DevilBunny-t, CxW-n kívül Nockáért vagyok hálás neki, s akit igazán köszönhetek most neki, az a vőlegényem, szerelmem: Kazu. Ha Sonic élne, egy hatalmas öleléssel köszönném meg neki, hogy ezekkel az emberekkel találkoztam, és életem részévé váltak. :)
Barátokon és a páromon át rengeteg játékot ismertem meg, köztük van a Touhou is, a Devil May Cry sorozat, Metroid sorozat, és még sorolhatnám. Danténak köszönhetően pedig nem lettem annyira finnyás a hősöket illetően, ugyanis Dante után szívesen pörgettem ki olyan játékokat, ahol férfi a főhős. Mondjuk Mario is az volt korábban, de az Mario volt. :P 2008-ban elhagytam a Darkinga nevet, és Ai lettem, ami nemsokára Aiko-vá vált.

 

Szóval, mint láthattátok, a két rivális játékhős életem részévé váltak, ezért is állnak ők közel a szívemhez. Nekik köszönhetem, hogy ide kerültem, ahol most vagyok, "kocka-ügyileg". :)


Vannak játékok is, amiket szeretnék kijátszani, amíg élek, erről majd egy másik bejegyzésemben fogok írni.


Remélem nem untattalak titeket eme hosszú bejegyzéssel... ^^" Legközelebb remélem hamarosan jelentkezem!

♥ - Aiko - ♥